2010. július 5., hétfő

Eszmét futtatok

Azért az klassz dolog, hogy az 'elég jó anya szeretnék lenni' célomat azelőtt fogalmaztam meg magamban, mielőtt még olvastam volna róla, megint valami fontos dologra jöttem rá teljesen egyedül, amit aztán A Mesterek igazoltak, és azzal is kiegészítettem ezt a szolid kis célomat, hogy olyan anya, amilyenre a gyerekeimnek szüksége van. Nem akarok szuper anya vagy hibátlan anya vagy mintaanya lenni, nekem az elég jó megfelel, ezzel is van mit bíbelődni néhány évtizedig, és úgy érzem, a szuper anyához képest az elég jó anya nem jelent kevesebbet, inkább mást, valami reálisabbat, valami vállalhatóbbat, valami emberibbet. Ha harminc év múlva azt mondják a gyerekeim, hogy elég jó anya voltál, köszönjük, muter, meghatódnék és elégedett lennék, mert sikerült, olyasmit adtunk egymásnak és kaptunk egymástól, amiért érdemes volt élni. (Nem vagyok annyira drámai hangulatban, mint amennyire ez az utolsó pár szó hangzik, egyszerűen ez jött a billentyűzetemre.)
Tanárként a tinipubertáskamaszok milyensége érdekelt inkább, most meg itt a feladat, hogy tartalommal kell megtölteni a születés és a kamaszkor közötti éveket, illetve nem kell, mert lehet úgy is gondolkodni, hogy minek legyek kíváncsi, minek olvassak, a busmanoknál is csak felnőnek a gyerekek, elég, hogy tulajdonképpen szeretem a kölköt, adok enni neki, veszek ruhát, fizetem a suliját, én azonban szeretném valami többel megtölteni a rám bízott gyerekkort és szeretném elég jól csinálni. Nem görcsösen, vért izzadva, önmagamból kifordulva, mások elvárásai szerint, hanem természetesen, magától értetődően, építve a józan eszemre és a zsigereimből fakadó megérzéseimre, meg a majd' harminchárom év alatt megszerzett tapasztalataimra, tudásomra, és vállt vállnak vetve ő, aki férfimmel. Van egy olyan gondolat bennem, hogy ha pl. a jogosítványhoz elméleti és gyakorlati ismeretek megszerzésén keresztül vezet az út, akkor az a legkevesebb, hogy (mondjuk úgy) készülök abból a kisemberből, akit erre a világra szülök és akiért imígyen vállalom a felelősséget, és nemcsak a felelősséget, hanem azt is, hogy megpróbálok elég jó gyerekkort biztosítani neki ahhoz, hogy elég jó ember válhasson belőle - legalábbis abban a részben, ami rajtam múlik. És ehhez kellenek a pszichológiai könyvek is, nekem igen, mert egyrészt tíz-tizenhárom éve nagy szerelem a pszichológia úgy önmagáért, másrészt meg ezek a pszichokönyvek adott esetben elgondolkodtatnak, felráznak, utat mutatnak és az jó. (Talán egyszer eljutok tanfolyamra, táborba is, majd, ha úgy érzem, szükségem van rá.) Olyan nincs, hogy valaki mindent tud, sőt, olyan sincs, hogy az egyszer megszerzett tudás egész életen át kitart, mert tudása-élete válogatja, mi válik be, mit kell átértékelni, felülvizsgálni, kikukázni. Hiszek abban, hogy a gyereket ugyanúgy kell(ene) gondozni, mint önmagamat, mint a párkapcsolatomat, mint az emberi kapcsolataimat, és nekem ehhez hozzátartozik az is, hogy amíg nem ismerem és szeretem önmagam, a másikat sem tudom megismerni és megszeretni. A megoldás egy (kisebb) része ott van a könyvekben, "csak" meg kell érteni, el kell fogadni és alkalmazni kell (megjegyzem, bagatellnek tűnhet, de valójában nagy munka), a megoldás többi részéről meg nyugodtan írhatnék újabb bejegyzéseket, annyi mindenből áll össze nálam.
Amikor először olvastam Csernustól A Nő-t, nem is igazán a nőség-nőiség (és hülyepicsaság), mint olyan fogott meg, mert addigra üggyel-bajjal, de eljutottam arra a szintre, hogy alig mondott újat A Doki, pusztán árnyalta a képet, viszont a szülőség témára itt-ott visszatért, és ezzel akkor nem foglalkoztam, mert nem volt aktuális, az utóbbi egy-másfél évben viszont rádöbbentem, hogy az a tény, ki milyen családból jön és milyen mintákat hoz magával, ezerszer jobban befolyásolja az ember személyiségét, mint egy elfuserált párkapcsolat vagy egy zsákutcás élet, ugyanis ez utóbbiak elsősorban a családon belüli élmények, tapasztalatok és egyebek miatt alakulnak úgy, ahogy. Rengeteg időt töltöttem a saját családi 'örökségem' boncolgatásával, és miután kiderült, hogy babát várunk, teljesen új érzések és új felismerések jöttek elő bennem a családommal kapcsolatban. Rakosgattam a mozaikdarabkákat és hosszú idő után összeállt a kép nagy része. Dúltak bennem a pozitív és a negatív érzelmek, néha olyan érzésem volt, mintha éveken át hurcolt láncoktól szabadultam volna meg a sorozatos aha-élmények miatt, és az önismereti munkában ez a nagyon szép, hogy soha nincs vége, halálig tart, és hiába hiszi azt az ember, hogy végre megoldott egy problémát, hirtelen történik valami, ami kicsit hozzáad a megoldáshoz vagy elvesz belőle. Ő, aki férfimmel sokat beszélgetünk arról, ki mit hozott magával a családjából, milyen pozitív és negatív élményeket köszönhet a családjának és egyre inkább körvonalazódik bennünk, milyen szülők szeretnénk lenni, mit szeretnénk úgy vagy másként csinálni, mint a szüleink. Újabb dolgokat pakoltunk a helyükre magunkban, megint tettünk előre néhány lépést azon az úton, amelyen járni szeretnénk, és biztos vagyok abban, hogy ez majd a gyerekeinknek is hasznára válik. Tudom, hogy nem csinálhatunk mindent jól, elég jól azonban igen, és ebbe belefér az is, hogy néha-néha hibázunk, és szeretném is, hogy hibázzunk, mert az jó és kell, a tanulság miatt. 

10 hozzászólás:

Névtelen írta...

(nincs gyerekem, úgyhogy mindent tudok a gyereknevelésről.) szerintem ha megmaradsz a következetesség, határozottság, egyértelműség és kiszámíthatóság négyszögében (amennyire ismerlek titetekt, a szeretet adott), akkor nem fog később fogpiszkálóval a szájában sört inni.
L.

UI: nature or nurture?

Macsek írta...

Csibe,
vagy te annyira józan és ösztönlény, hogy elég jó légy :))

Aliana írta...

időnként barátnőmmel nagyon tudunk kritizálni egy-egy kisgyerekes anyukát, aki szerintünk valami "szörnyűséget" művel. aztán összenevetünk, hogy mi meg majd valami mást fogunk "jól elszúrni", amit meg majd mások fognak kritizálni :)

Rita írta...

Szia Csibike!
Ha megengeded, szeretném beírni majd ide Hozzád is a linket, ahol szavazatokat kérek Tőled és olvasóidtól. Vőlegényemmel jelentkeztünk egy esküvői nyereményjátékba, ahol most szeptemberre egy konkrét lagzit lehet nyerni. Az a pár nyer majd a 45-ből, aki a legtöbb szavazatot kapja. Megkértem ugyanerre Majmókát is, őt olvasom még rajtad kívül.

Csigamami írta...

:o) ... :o)

csibike írta...

Rita: Hajrá :)

Aliana: Azért talán nem nagy horderejű dolgokat :)

Macsek: Igyekezni fogok :) És jó tudni, hogy vannak mankóim, bár előfordulhat, hogy dobhatom ki őket a kukába.

L.: Igen, a 'Hogyan?' is egy izgalmas kérdés :)

kisrumpf írta...

Pár éve olvastam a "They fuck you up" c. örökbecsű könyvet arról, hogy mennyire sokat számít a gyermek későbbi életében az első - lehetőleg szerető családi körben - töltött 3 év... anyámék elszúrt nevelési dolgai köszöntek vissza rám az oldalakról.

Ha akkor elb*szod, később visszaüt. Hajrá Csibe!

1 írta...

Menni fog ez Neked/Nektek. Ez tuti.

Anka írta...

Az elveszett boldogság nyomában... elég jó könyv egy elég jó anyának :D

csibike írta...

Már mások is ajánlották, lassan itt az ideje, hogy megnézzem :)