2011. február 20., vasárnap

Gyorsan, mielőtt elfelejtem

Ninától kaptam ezt a díjat, és mosolyogtam, mert örültem neki és mert Az Élet olyan, hogy újra és újra az utamba sodorja azokat a feladatokat, amelyekkel akkor és ott nem úgy foglalkoztam, ahogy kellett volna. Nálam valamiért elhúzódik a nyamvadt terhességi amnézia, ami egyedül abból a szempontból nem rossz, hogy a klassz dolgoknak akár többször is ugyanúgy tudok örülni, pl. egy nap háromszor köszöntem meg ő, aki férfimnek a hűtőbe csempészett meggyes pitét, mert két hűtőnyitás között totálisan kitörlődött az agyamból, hogy kaptam tőle meggyes pitét... és az is, hogy már hálát rebegtem érte.
A játékszabályok szerint hét dolgot kell elárulnom magamról. Nos, tessék:
Az első legyen az, hogy... ha tehetném, csak egyetlen pillanatra forgatnám vissza az idő kerekét, de tényleg csak egyetlen pillanatra és kizárólag úgy, hogy visszamegyek az időben, megváltoztatok egy mozdulatot, aztán már rohanok is vissza ebbe a jelenbe, mert elég volt egyszer megélni ezt a rengeteg évet, köszönöm szépen, minden úgy alakult jól, ahogy alakult. Az egyetlen pillanatról meg azt kell tudni, hogy fiatalon (tehát valamikor az őskorban) éltem egy ideig a világ végén és kitaláltam, hogy kijátszom a csúnya és gonosz betörőket, ha arra tévednek, és nagyon trükkösen elrejtettem az aranyékszereimet - egy üres, ütött-kopott gémkapcsos dobozban, ott biztosan nem keresi senki. Mint kiderült, én sem. Ne gondoljatok kilónyi aranyra. Volt egy pici szívvel díszített görbe gyűrűm, az egyik nagymamámtól kaptam tizenéves koromban, és meggörbült, amikor a P. a suli udvarán megszorította a gyűrűs kezemet. Volt egy békejel medálom, mert az őskor bohó fiataljai békejellel a nyakukban vagánykodtak. Volt egy Szűz medálos nyakláncom, a szüleimtől kaptam és a kézilabdameccsek előtt mindig az edzőmnek adtam, a melegítője zsebében őrizte a többi lány ékszereivel együtt, mert az őskorban sem raktak széfet az öltözőkbe. Volt egy gyűrűm és egy karláncom, már nem emlékszem, milyen, megkopott az emlék, szintén a szüleimtől, talán érettségire. Hamar kiderült, hogy nekem a bizsu az ékszer, az arany valahogy nem én vagyok, ezért ilyen-olyan dobozkákban őriztem őket. Aztán jött az ütött-kopott gémkapcsos doboz, és úgy alakult, hogy véletlenül szemétnek néztem és takarítás közben kidobtam, és ott fel sem merült bennem, hogy ja, oda rejtettem az ékszereimet, csak sokkal később kezdtem keresni a dobozt és nem találtam sehol. Ez a mai napig fáj, ha eszembe jut, bár már régóta tudok nevetni a saját hülyeségemen. Azóta kaptam egy-két aranyékszert, mert anyuék nem adják fel, de egyiket sem hordom, a régiek pótolhatatlanok és az arany még mindig nem én vagyok.     
A második legyen az, hogy... miközben a fiamat növesztettem a hasamban, rengetegszer gondoltam a halálra, arra, hogy nem tudom elfogadni, hogy meg fognak halni azok az emberek, akiket szeretek és nekem is meg kell halnom, és még bőgtem is, úgy sajnáltam a családomat, a barátaimat és magamat, és egyrészt végtelenül nevetségesnek éreztem a helyzetet, hogy összekönnyezem az új életet rejtő nagy hasamat, másrészt meg tudatosult bennem, hogy borzasztó kicsi és kiszolgáltatott vagyok, és féltem. Addig fogom olvasni A Vörös Oroszlán-t, amíg ki nem mosódik az agyamból az összes kétségem.  
A harmadik legyen az, hogy... a nyáron sok minden letisztult bennem az elmúlt harminchárom évemből, és az egyik nagy felismerésem, hogy mindig is utáltam a bezzegacsibikézést, soha nem akartam viszonyítási alap lenni, mégis az voltam egész életemben, és ezzel engem gúzsba lehet kötni, ezzel engem el lehet távolítani másoktól, ezzel engem fel lehet tenni egy elérhetetlen polcra. És ez nekem teher, utálom. 
A negyedik legyen az, hogy... nem tudok vezetni. Vagy a pénz, vagy az idő hiányzott a jogosítványhoz, ma meg már úgy vagyok vele, hogy egyszerűen féltem magamtól a többieket, mert hihetetlen módon fel tudok hergelődni a veszélyes játékot űző kretén autósokon és nem akarok úgy dühös lenni, hogy kocsi van alattam, utas van mellettem. Attól tartok, képes lennék üldözőbe venni egy baromarcút, hogy kirángathassam a kocsijából.
Az ötödik legyen az, hogy... gyerekkoromban kapott teret utoljára a kreativitásom, írtam, rajzoltam, babaruhát varrtam ésatöbbi. Aztán nagyjából húsz évre eltemetődött bennem az, hogy szeretek alkotni, tanultam és dolgoztam, mert sokáig azt hittem, csak akkor van jogom az élethez, ha hasznosan töltöm az időmet: tanulással és munkával. Aztán magamhoz tértem. Próbálom úgy felfogni, hogy nem vesztegettem el azt a húsz évet, de azért jó lett volna, ha hamarabb bukkanok önmagamra. Meg kellett tanulnom, hogy jogom van pihenni, hogy a tanuláson és a munkán kívül igenis foglalkozhatok mással, senki nem fog a kezemre csapni pl. festés közben, hogy hoppá, csibike, lebuktál, te lazsálsz, nyomás vissza a gályapadra.    
A hatodik legyen az, hogy... arra is rájöttem tavaly (a kétezertíz felismerős évem volt), hogy a karrierépítést nem nekem találták ki. Rengetegszer megkaptam már, hogy ilyen jó adottságokkal hol kellene tartanom A Ranglétrán, hogy elvesztegetem a tehetségemet estébé. Nem érdekel. Nem vonz a könyöklés, a hajtás, a fúrás, a megalkuvás. A családom és a jó közérzetem mindennél fontosabb, és egyszer majd abból szeretnék élni, amit igazán szeretek: a tanításból és a kézműves munkából. A könyvíráshoz nem vagyok elég tehetséges.
A hetedik legyen az, hogy... tegnap este megint elkapott a késztetés, hogy törölni kellene az összes blogomat, de aztán reggelre elmúlt. És ez annak ellenére jött, hogy nem vagyok boldogtalan, sőt, a tegnapi táplálékom kilencven százaléka szénhidrát volt (fánk, csoki, meggyes pite, kakaóscsiga). Évente kétszer-háromszor van ilyenem, pedig szeretek blogot írni és kedvellek titeket és minden évben sokat tanulok tőletek, általatok.  

A díjat szeretném továbbadni Macseknak, kisrumpfnak, K. barátnőmnek, Csillagviharnak, Thiának, Loihinak, mert ők kreatívak pl. írásban vagy mesélésben vagy gyereknevelésben vagy anyaságban vagy gondolkodásban vagy sütésben-főzésben vagy kézműveskedésben vagy egyszerre mindegyikben, a hetedik pedig Mefi, aki már kapott egy ilyen díjat tőlem, de mit csináljak, még mindig ugyanaz a véleményem róla.
 
Köszönöm szépen, Nina!

10 hozzászólás:

Vera írta...

NEHOGY abba merd hagyni a blogolást!!!!!!!!!! :D

Névtelen írta...

Fogalmam/fogalmad sincs, mi lenne velem/velünk a blogod nélkül.
Örülök, hogy elmúlt az érzés.:)
Juli

Loihi írta...

A 7.-et meg sem hallottam, maradjunk ebben. Nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám, igyekezni fogok összeszedni 7 dolgot, bár jelen pillanatomban annyira terhelt vagyok, hogy azt sem tudom fiú vagyok-e vagy lány. :-) (Ja, lány :-) )
Puszi,
Eszter

mariann írta...

Talán segít, ha arra gondolsz, lehet,hogy egy szegény, kukázó hajléktalant mentettek meg az ékszereid az éhenhalástól:)
Es valahol kapcsolódik ehhez egy másik torténet, ami arról szól, hogy sikerult talpraállnia ezáltal valakinek...

Nina írta...

Szívemből - Szívesen!
És csatlakozva az előttem szólókhoz, NEHOGY!!!! Mert kellenek a gyöngyös, csillogós, olykor elveszős és/de megtalálós, összefűzött és néhol abszolút összefüggéstelen szavaid. :)
Sokáig.
puszi,
Nina

Macsek írta...

Csibi,

köszönöm :) Bár totál érdemtelen vagyok rá :)

csibike írta...

Ha abbahagyom, úgyis észreveszitek :) Meg én is.

Macsek: Leírjam, miért írtál butaságot a második mondatodban? :)

Nina: Kedves vagy nagyon :) Összefüggéstelen? Akkor mégis abba kell hagynom.

mariann: Legyen így, ennek ellenére nekem fáj, mert mind emlék :)

Loihi: Megírod, ha ráérsz :) Egy gyerek mellett nehezen jutok géphez - neked meg három van.

Juli: Mi lenne? Semmi. Három napig hiányozna és kész, ott a többi blog :)

Vera: Úristen, mennyi felkiáltójel :)

Thia írta...

jaj, ezt meg csak most látom! nagyon szépen köszönöm a díjat! :)Mondjuk én már megkaptam, és akkor a feladatot is megírtam, de nagyon jól esik! :)

kisvirág írta...

Köszönöm Drága, de majdnem mindegyik témából bukásra állok :) Azért jók az ilyen "elfogulatlan" barátok :-*

csibike írta...

kisvirág: Átmeneti problémák nem befolyásolják az alaphelyzetet :)

Thia: Ja, már m-i-n-d-e-n-t elmondtál magadról? :) Igazán nagyon szívesen.