2013. január 2., szerda

Új év, régi postás

A postás ma megint majdnem hozzám vágta a csomagomat. Tavaly is mindig olyan lendülettel nyomta bele a kezembe a csomagokat-leveleket, hogy neszebzmg. Tudom, dögöljek meg, hogy már január második napján csomagot kapok, amivel fel kell liftezni délután háromnegyed ötkor a sokadikra. A nő soha nem mosolyog, szinte süti a bőrömet a szeméből sugárzó gyűlölet. Az egész világot utálja, és ha szűkíteni kell a kört, az egész világon belül főleg azokat az embereket utálja, akik postaládába nem begyömöszölhető csomagokat és leveleket kapnak, és a helyzetemet súlyosbítja, hogy kisgyerekes anya vagyok, ergo haszontalan, egész nap otthon héderelő, adófizetők pénzén élősködő, munkakerülő izé, meg minden más, amit az ilyenekre, mint én, mondani szoktak sokan. Tavaly gyakran csengetett be hozzám a postás, az év második felében viszont már nem ébresztette fel a gyerekeket, mert csengetés előtt vagy után aludtak, juhhé, és a nagyfiam sem sikoltott fel a veszettül nyomott csengő hangjára, megtanulta, hogyha a postás nyomja, így szól a csengő. Nyáron láttam egyszer, hogy bakancsban, térdnadrágban, izzadságfoltos ingben, ötezer kilós táskával a vállán lépked fel a lépcsőn ez a hegyomlásnyi nő. Szemüveges és dohányzik. Jó negyvenes lehet. Vagy ötvenes. Rosszak a fogai, és ezt onnan tudom, hogy amikor tavaly többször is ajánlott levelet hozott, és nemcsak némán odatolta nekem az átvételi lapot és a tollát, hanem magáról megfeledkezve odabökte barátságtalanul, hogy itt írja alá, észrevettem a ritkás, barna-sárga fogait. Azon a nyári napon két copfba fogta a vékony szálú, vállig érő haját, a seszínű, erősen őszülő haját. Lógott ki a bagó a szájából, nehézkesen ment fel a lépcsőn, én meg néztem a választékot és a két copfot a fején. És abban a pillanatban megsajnáltam. És azóta is sajnálom.

0 hozzászólás: